Ringató

Boróka

Magasan a felhők felett egy palota emelkedett az erdők, dombok, falvak, városok fölé. Be lehetett innen látni az egész kerek Világot. A rendre a palotán belül és kívül a jóságos Fény vigyázott.

Élt itt egy kicsi tündér, akit Borókának hívtak. Boróka naphosszat a palota kertjében repkedett, felhőket terelgetett, madarakkal dalolt, harmattal táncolt, napsugárral kergetőzött. Örömmel telve, nyugalmasan élt. A legjobban repkedni szeretett. Vígan rebegtette szárnyacskáit naphosszat. Ám, ahogy az évek peregtek, egyre jobban vágyakozott egy pajtás, igazi játszótárs után. Elmerengve, kíváncsian figyelte az emberek életét. Legjobban az a kislány keltette fel az érdeklődését, akit gyakran látott a játszótéren hintázni. Zsuzsika - mert így hívták a kislányt - szeretett volna mindig magasabbra és magasabbra, egyre magasabbra repülni. Meg is értem – gondolta mosolyogva Boróka. Érezte, hogy Zsuzsikában rokonlélekre találna.  A különös csak az volt, hogy Zsuzsi édesanyja napról-napra komorabb arccal lendítette magasba a hintát, s benne a kislányt.

Egy napon aztán a tündérke rászánta magát, hogy megkérdje a jóságos Fényt, leengedné-e őt a Földre barátot keresni. A Fény meghallgatta Boróka kérését és így felelet:

–  Elengedlek, de jól vigyázz! Ha valakit felhozol ide az emberek közül, az többé nem térhet vissza a Földre! Boróka figyelmesen hallgatott, s a Fény így folytatta: Még valamit tudnod kell: szárnyacskáid épségére nagyon kell vigyáznod! Minél több szárnyad vész oda, annál nehezebb lesz hazatérned. De ha a negyedik szárnyadat is elveszítenéd, nem jöhetsz haza, csak amikor már fehér színű lesz a hajad, mint tél idején a hópelyhek borzacskái. A kicsi tündér bólintott, hogy megértett mindent. Félt ugyan, de a barát után való vágyakozás erősebb volt a szívében.

Szárnyacskáid ott a lenti világban nagy kincset jelentek az emberek számára. Akinek a szíve tiszta, és képes az önzetlen szeretetre, azzal csodát tehetsz. De a gonoszaktól és kapzsiaktól óvakodj! Rejtsd el gyémántfényben ragyogó szárnyacskáidat jól! – mondta búcsúzóul a Fény, ezzel felültette Borókát egy felhőre, amely nyomban ereszkedni kezdett vele. Egy játszótérre érkeztek. Éppen oda, ahol Zsuzsi szokott hintázni. De Zsuzsikát nem látta a kicsi tündér sehol, a hintát üresen lengette a szél. Megkeresem – gondolta. Lehuppant a puha gombolyagról, amely azonnal szertefoszlott, ő pedig gyorsan elrejtette gyémántfényű szárnyacskáit.

Figyelmét keserves ugatás terelte el. Meglátott egy fiút, aki épp egy kiskutyát kergetett. A kutyus rémülten menekült. Boróka mérges lett és azonnal utánuk szaladt.

- Miért bántod ezt a szegény kiskutyát? – toppantott mérgesen.

- Mi közöd hozzá?! – kiáltotta a fiú – és ellökte Borókát. Ó, jaj, láthatóvá vált az egyik gyémántfényű szárnyacska. – Hát ez meg mi? – torpant meg a fiú. Add ide azonnal! S már meg is ragadta, rángatta, cibálta, míg le nem szakadt. A kicsi tündér felszisszent fájdalmában.

- Hogy ragyog! – ámult el mohón a fiú. A gyémántfényű szárnyacska azonban egyszeriben porrá lett a kezében. A fiú úgy megijedt, hogy messzire szaladt. A kutyus morogva eredt a nyomába.

Boróka ijedten simogatta letépett szárnyacskája helyét.

- Maradsz továbbra is? – kérdezte a Fény.

- Maradok. – felelte a kicsi tündér elszántan. Szeretnék hintázni a kislánnyal.

Indult is vissza a játszótérre, de akkor meglátott egy idős nénit, aki fázósan kuporgott egy fa tövében.

Segíthetek? – szaladt oda hozzá Boróka.

Rajtam már csak a csoda segíthet – mondta szomorúan a néni. Tudom, érzem, hogy nem vagyok én ilyen egyedül a világban. Van valahol családom, otthonom, de hiába töröm a fejem, üres az emlékezetem. Reméltem, hogy majd csak rám találnak, de azt hiszem, már régóta bolyongok így. Ugye, nem lehet, hogy végleg lemondtak rólam? Istenem, csak újra otthon lehetnék!

Segítek rajta – gondolta Boróka. Ő biztosan tiszta szívű. S ha neki adom egy szárnyamat, nekem marad még másik kettő. Gondolkodás nélkül letépte második szárnyacskáját. Amint betakarta vele a nénit, annak akkora öröm ömlött el az arcán, hogy egészen átmelegedett a kicsi tündér szíve tőle.

Ó, tudom már! – mondta a néni. Tudom, hol lakom. Gyere velem haza, hadd lássunk vendégül! Az unokáim nagyon örülnének neked!

Köszönöm – mondta Boróka – de meg kell keresnem valakit, aki fontos nekem. Elbúcsúzott a nénitől, s elindult a játszótér felé. Hirtelen egy szépen öltözött, pufók fiúcska állta útját. Egyik kezében hatalmas fagylaltot szorongatott, a másikban zsákocskát tartott, amely telis-tele volt szép, színesen csillogó üveggolyókkal.

- Játsszál velem! – szólította meg Borókát a fiú. A mondat inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek, s Boróka amúgy is szívesebben hintázott volna a kislánnyal, de megsajnálta a fiút. – Egyedül van, mint én – gondolta. Játék közben a fiú csak magáról beszélt, arról, hogy milyen sok játéka van otthon, és mindeközben rettentően bosszantotta, hogy Boróka nála sokkal ügyesebben bánik az üveggolyókkal. Mérgében nagyon lökött rajta. A kicsi tündér elesett, s. ó, jaj, egyik gyémántfényű szárnyacskája kikandikált ruhája alól. Hé, te meg mit rejtegetsz?! - kiáltott a fiú, s olyan erővel ragadta meg Boróka gyenge szárnyacskáját, hogy az menten a kezében maradt, s rögtön elszürkült, majd hirtelen semmivé foszlott. A fiú ijedtében még a maradék fagylaltját is eldobta, és messzire szaladt.

Boróka fájdalmasan tapogatta harmadik szárnyacskájának helyét.

- Nos, Boróka, ezek után akarsz maradni még? – kérdezte a Fény. Boróka gondterhelten nézett maga elé. - Maradok. – felelte aztán. Meg kell keresnem azt a kislányt.

- Hiába keresed a játszótéren, nagyon beteg, kórházban van – mondta a fény

Vigyél hozzá! – kérte a kicsi tündér.

Zsuzsika bágyadtan, csukott szemmel pihegett a kiságyon. Alig volt már benne élet.

Ó, Istenem – kiáltotta Boróka – meg kell gyógyítanom!

Vigyázz Boróka! – mondta a Fény. Most még hazatérhetsz. Terelgethetnéd a felhőket, dalolhatnál a madarakkal, táncolhatnál tovább a harmattal, kergetőzhetnél a napsugárral...

De soha nem hintázhatnék Zsuzsikával! – mondta Boróka, majd határozottan a kiságy mellé lépett, s leszakította negyedik szárnyacskáját. Nem is fáj - csodálkozott. Gondosan betakargatta a gyémántfényű szárnnyal a kislányt, s csodák-csodájára Zsuzsika arca azonnal megtelt mosolygással, s rányitotta Borókára kökény-kék szemét...

Zsuzsi és Boróka még nagymama korukban is barátok maradtak, s mikor már olyan fehér volt a hajuk, mint a hópihék borzacskái, együtt emelkedtek fel a felhők közti palotába, a jóságos Fényhez.