Ringató

Cingár és Kocsonya

Elhiszitek-e, ha azt mondom, hogy ismertem egy kisegeret és egy hatalmas sárkányt, akik igen-igen jó barátok lettek?  No, nem ismertem őket személyesen, de olyasvalaki adta tovább nekem a történetüket, akiben megbízom. Halljátok hát! Elmesélem nektek Cingár és Kocsonya mesés barátságának históriáját.

Történtünk a Kerek berek és a Kopárhegy között játszódik, ahol egy szépséges tavaszi reggelen lágy szellő simította végig a mezőt. A zöld fűszálak álmosan hajlongtak, a rét tarka virágai kényelmesen nyújtózkodtak a kék ég felé és vidám madárfütty ébresztette az erdő lakóit.

Volt a Kerek berek mélyén egy dombocska, azon csücsült egy apró, ám takaros, tejfehér házikó. Egy egércsalád élt benne. Egérmama már kora hajnalban, még a pacsirta éneke előtt a konyhában szorgoskodott, hogy családjának finom ebédet készítsen. Egyszer csak nagy dérrel-dúrral szikrázott egyet a kicsiny tűzhely, s attól kezdve egy csöpp meleget sem lehetett kicsiholni belőle.

- Jaj, jaj! – sopánkodott egérmama. Most hogy készül el az ebéd idejében?

- Egyet se félj, édesanyám! – szólt álmosan Cingár, aki épp akkor dugta ki fejecskékét szépen rendben tartott szobájából. Elmegyek én Kopárhegyre, megkeresem a nagy, tűzokádó sárkányt, úgyis mindig kíváncsi voltam rá! Kérek tőle egy kis tüzet. Ha szépen kérek, biztosan ad. Csak nem olyan vad, mint beszélik – bátorította magát a kisegér. Addig Apa tüzet rak, s amint meghozom a lángot, meggyújtjuk a tábortüzet, s azon főzzük meg az ebédet.

Egérmama a kezét tördelte.

- Jól van, menj kisfiam, látom, úgysem lehet visszatartani, de vigyázz nagyon magadra! Csámborgó, a kandúr is veszélyt jelent ám! Most ugyan bizonyára a faluban kóricál, hízeleg a gazdasszonynak, hisz épp most fejik a teheneket, de siess nagyon, nehogy aztán hazafelé összetalálkozzatok.

- Úgy lesz, édesanyám. – bólogatott Cingár, s útra készülődött.

Testvérei ijedten kérdezgették:

- Nem félsz Cingár? Az a sárkány rettentő nagy!  – mondta az egyik.

- Három feje van. – kiáltotta a másik.

- Hét feje van! – kiáltotta még hangosabban a harmadik.

- Nem félek én semmitől! – felelte Cingár, s mintegy magának, halkan hozzátette - legfeljebb Csámborgótól, de ő most messze jár.

Aztán ripsz-ropsz elkészült és felkerekedett. Csakhamar megérkezett a nagy, tűzokádó sárkány barlangjához. Amikor aztán ott állt a sziklaüreg előtt, kicsit mégis reszketni kezdett a lába, de erőt vett magán és bekiáltott:

- Hahó, sárkány!

Mivel nem érkezett felelet, megpróbálta másodjára is, de most sem járt sikerrel. A sötétségből senki, még egy bogárka sem mászott elő.

Megpróbálom harmadjára is – gondolta. Ha a sárkány nincs itthon, ma bizony nem eszünk meleg ebédet. Mikor aztán harmadjára is elkurjantotta magát, furcsa hangok ütötték meg a fülét. Mintha sóhajtottak volna.

Hát mégis van odabent valaki! Csak nem ejtett rabul valakit a sárkány!?

- Hahó, sárkány! Itthon vagy? Nem zavarlak sokáig, csak egy kis tüzet szeretnék kérni tőled.

- Ó, jaj! – hallatszott egy még nagyobb panaszos sóhaj.

Cingár összeszedte minden bátorságát és belépett a barlangba. Ahogy szeme megszokta a félhomályt, egyszeriben meglátta, kitől is származnak a bús jajok. Nem más magasodott előtte, mint Kocsonya, a sárkány. Méltán rászolgált a nevére, mert – ki hitte volna – ez a behemót minden ismeretlen dologtól rettegett, s félelmében úgy remegett, akár a kocsonya. Mindenkitől félt szegény, pedig nagyon vágyott társaságra. Mivel azonban Kerek berek lakói féltek tőle, a Kopárhegy alatt elterülő völgy állatai pedig nem találtak benne semmi érdekeset, hozzá senki nem jött látogatóba. A barlangot minden állat messziről elkerülte.

- Hát te sóhajtozol itt a sötétben? – kérdezte meglepetten Cingár, és leeresztette a karjában kardként tartott kis fadarabot

- Én. Ugye nem akarsz engem bántani? – reszkette Kocsonya.

- Még hogy én bántani? Téged? – csodálkozott a kisegér. Szeretnék tüzet kérni tőled, hogy odahaza meleg ebédet készíthessen az édesanyám.

- Nem eszel meg, ugye? Túl nagy falat lennék én a számodra. – győzködte Kocsonya.

Cingár nem állhatta meg, nagyot nevetett, de rögtön el is szégyellte magát, hiszen a sárkány olyan nagyon szomorú volt.

- Ne haragudj, nem akartalak kinevetni! Tudod, én azt hittem, esetleg te akarsz majd megenni engem.

- Micsoda?! – kerekedett nagyra a sárkány szeme. Na, attól ne félj! Különben is, engem úgyis minden állat kinevet…

- Kerek berekben az a hír járja, hogy te egy nagy és bősz sárkány vagy. S bár, úgy látom, nincs, csak egy fejed, mégis nagyon félelmetesnek tűnsz. Miért nevetnének rajtad?

- Hát, mert sárkány létemre ilyen félős vagyok – kesergett Kocsonya. És, mert hogy ilyen félős sárkány vagyok, nem tudom azt, amit a sárkányok a legjobban tudnak.

- Mit tudnak legjobban a sárkányok?

- Hogyhogy mit? Hát tüzet lehelni! Minden valamire való sárkány reggeltől-estig tüzet okád, csak nekem nem sikerül – búslakodott Kocsonya. Na, tessék, most meg, hogy az ebédet emlegetted, ráadásul nagyon éhes is lettem – szipogott, s nagyot kordult a gyomra.

- Gyere velem Kocsonya, ha a tűz nélkül meleg ebédet nem is tud főzni édesanyám, azért akad otthon némi hideg ennivaló. Jut neked is – vigasztalta a kisegér a szomorú és éhes sárkányt.

Kocsonya hálásan nézett le Cingárra.

- Nahát, engem még soha, senki nem hívott meg ebédre!

Majd kicsit félve hozzátette: - Lennél esetleg a barátom?

- Szíves, örömest! – felelte jókedvűen Cingár.

- Akkor jó. A barátok bátorítják és megvédik egymást.

Kocsonya boldogan mancsot rázott Cingárral.

- De most már siessünk! – ijedt meg a kisegér. Csámborgó, a kandúr biztosan hazafelé tart már a faluból. Nem szabad összetalálkoznom vele, mert ő bizony szereti az egereket. Kiváltképp ebédre.

Elindultak hát. Már majdnem az egérlakhoz értek, amikor hirtelen megzizzent a bozót, eléjük ugrott Csámborgó és útjukat állta. Kocsonya egy fa mögött keresett rejtekhelyet, s onnan figyelte reszketve, hogy mi történik.

A kisegér rémülten menekült a macska hegyes karmai elől. Cikáztak a fák között. Csámborgó már majdnem elérte Cingárt. Kocsonya egyszeriben olyat érzett a szívében, mint még soha.

Egész testét forróság járta át, mellkasát melegség öntötte el, s érezte, ahogy vére felpezsdül. Előlépett a fa mögül, de olyan hirtelen, hogy Csámborgónak földbe gyökerezett a lába, s megkövülten bámulta az elébe toppant sárkányt.

S csodák csodájára, Kocsonya torkának mélyéről füst gomolygott, orrlyukaiból szikra pattant, s egyszeriben lángcsóva csapott ki Csámborgó felé.

- Jaj! – kiáltott fel a kandúr és már iszkolt is a kék vizű patakhoz, mert lángra kapott szépen ápolt cicafarka.

- Köszönöm, drága barátom! – hálálkodott a kisegér, akinek még mindig a torkában dobogott a szíve.

Akár hiszitek, akár nem, azóta Kocsonya minden nap az egérlakban ebédel, Csámborgó pedig többé nem merészkedik Cingár közelébe.